Aino tollából

#kizomba

20 éves korom óta táncolok. Az akkori kedvesem volt az egyik műegyetemi koleszban a táncklub főrendezője abban az évben, és persze vitt, és persze egyből mentem társastáncot tanulni, mert ott az kellett. Az nagyon korán kialakult, hogy erre szükségem van, minden kedden ott voltam (utána szerdán az egyetemen meg zombultam; nem ki, hanem be). Kijártam a szokásos kezdő-haladó tanfolyamot, sőt, versenytáncra is jártam vagy 3 hónapig, de elég tehetséges sem voltam hozzá, meg nem is kötött le, és már akkor zavart, hogy teljesen természetellenes rángatózássá sikerült fejleszteni azt a műfajt. Utána még pár éven át próbáltam csiszolgatni a tudásomat a bulikban, jó táncos fiúk segítségével, majd jött a boogie-woogie és kiderült, hogy francba a tökéletességgel, sokkal jobb játszani a zenével, zenére. Ez máig megmaradt, sok áttáncolt éven keresztül. Valamit közben azért kerestem, ezért volt egy futó kalandom az argentin tangóval, de ott meg pont bulizni (milongázni) nem jártunk el, így nem vált sajátommá és abbahagytam.

Aztán 2015-ben jött a kizomba, és nagyon beszippantott. Ezt kerestem! Nem kifelé, hanem magamnak, magunknak táncolni; más nem érdekel, nem is létezik. Olyan fokú egymásra hangolódást igényel és ad, olyan intenzív befelé (önmagamra, kettőnkre és a zenére) figyelést tesz szükségessé és ezzel annyira megteremti számomra a Jelen létet, mint semmi más. Fene gondolta volna, hogy valaha beiratkozom heti négy táncórára…

Idestova másfél éve kizombázom, ez alatt nagyjából a KCH számomra elérhető összes tanfolyamát (is) végigjártam és – hála türelmes táncpartnereimnek, akik a “csiszolatlan gyémánt” stádiumtól a “fúrószárba már jó lesz” stádiumig elvezettek – sok-sok letáncolt kilométerrel is gyarapodott a tudásom, rutinom. Kialakult egy képem a magyar kizombás társadalomról, megismertem sok embert, némi eséllyel felismerek bizonyos iskolákat arról, ahogy a partner beáll tánctartásba (legalábbis ha az illető egy helyre járt sokat), és már külföldön sem kell szégyenkeznem, hogy nem és nem tudom letáncolni, amit vezetnek.

Kezdem érteni, sőt: beszélni ezt a nyelvet.

#hibázás

Az ember lánya persze néha csetlik-botlik, nem érti, mit szeretne a partner. Többféleképpen lehet erre reagálni, a két legszélsőségesebbet egyaránt Rovinjban tapasztaltam. A negatív véglet: két kettes alapot nem táncoltunk, hogy kicsit egymásra érezzünk, máris jöttek a bonyolult ide-odaforgatások, lábtolások, tempóváltások. Nyilván nem tudtam követni. A partner fokozódó undorral orcáján egyre erőszakosabban próbált vezetni (magyarul: rángatott), majd a szám végén ledobott. Ő a “lekísérés” fogalmát sem ismerte valószínűleg.

A pozitív véglet: kezdtük az alapoktól, fokozatosan haladtunk az egyre bonyolultabb figurák felé. Ha valami nem ment, az néhány figura után valahogy csak újra előkerült, és újra és újra, mindig kicsit máshogy, mindig finoman, amíg nem sikerült. Az aztán sikerélmény volt! Amikor néhány szám után megköszönte a táncokat és lekísért (!), megköszöntem neki a táncot, a türelmét és hogy tanítgatott, és elnézést kértem, amiért egyik-másik figurát olyan nehezen értettem meg. A sztenderd válasz erre ugye minden páros táncban, de a kizombában különösen, az, hogy “Mindig a férfi a hibás.” Ezt aztán az őszinte beismeréstől az együttérzésen vagy a betanult mondókán keresztül a gúnyosságig (ilyet nem tapasztaltam) sokféle stílusban és hangsúllyal lehet mondani, de ettől az indiai származású fiútól hallottam az erre a helyzetre adható eddigi legszebb reakciót: “Elképzelésed sincs arról, mennyit tanultam én ebből.” Őszinte hálával a hangjában. Felmerült bennem, hogy azonnal indulok is indiai vízumért…

#jótáncos

Technikailag jól táncolni hasznos, kellemes, fontos. Annak is, aki csinálja, meg a partnerének is. De ez nem minden.

A kizomba jellemzően nem az alfa-hímek tánca. Az alfa-hím ledübörög a hegyről és az összes lányt. (A fiúk meg örülhetnek, ha nem “Bocs, papa!” lesz a vége.) Ő diktálja a feltételeket. A jó kizombatáncos ezzel szemben lesétál, elvegyül, odafigyel, együtt érez, ráhangolódik a partnerére, sőt, észrevétlenül alkalmazkodik az igényeihez. Aligha véletlen, hogy a kizomba bulikban a társadalmi átlagnál sokkal gyakoribb a lágy, kedves, tesztoszteron- és adrenalintúltengésben nem szenvedő férfi. Velük a kizhug is teljesen más élmény!

Ennek a jelenségnek a női megfelelője az, amikor egy profin táncoló, szép, csinos lány estéket ül végig a kispadon, miközben más, tőle messze elmaradó lányokat kézről kézre adnak. A kizomba nem a magáét megkövetelő, elvárásokat támasztó, kritikus szüfrazsett tánca. Amelyik lányon azt érzik, hogy elfogadó, odaadó, nyitott arra, hogy a partnerére hangolódjon, vele együtt játsszon és örüljön, akkor is, ha valami éppen nem szabályos vagy nem tökéletes, azt viszik. Márpedig érzik!

#pótcselekvés

Minden páros tánc a férfi-nő viszonyról szól. Vezetés-követés, irányítás-alávetés, döntés-bizalom. Hagyományos szerepek egy nem hagyományos világban. (Persze amelyik férfi vak komondort tart otthon, azzal nem fognak szeretni táncolni a nők, szóval nem a konyháról beszélek.) Úgy kell tudni vezetni, hogy az közös akarat legyen, közös játék, közös élmény, közös öröm. Olyan, mint az összetartozás. Mint egy párkapcsolat. Mintha…

A kizomba a legtöbb páros táncnál sokkal erőteljesebben adja ezt a „mintha” érzést. Ebben rejlik a legnagyobb veszélye: könnyű a kizombában megélni az összehangolódást ahelyett, hogy egy párkapcsolat kezdeményezését, fenntartását, netán elveszítését megkockáztatnánk. Az illúziót valóban megadja, de aki ezzel a pótszerrel megelégszik, az nem keresi az eredetit. Ez nem veszélytelen…

2016. november 6.