A kizombával (stb.) kapcsolatos ismereteim továbbra is szánalmasan korlátozottak. Ez ki is derül azokból a vitákból, amiket a KCH facebook oldalon folynak. Épp ma (2014. jan. 4.) tudtam meg, hogy a nekem nagyon szimpatikus Petchú mester sok angolai szerint aprópénzért eladja a kultúrájukat a fehéreknek. Szerintem a kép ennél árnyaltabb, vagy talán az ellenkezője igaz. Mindenestre tanulnivaló van bőven.
Annyira már belecsöppentem a kizomba világába, hogy érzékeljem, zajlik az élet. És noha még nincs annyi kizombás, hogy megbízhatóan minden hétvégén megtöltsünk egy jó helyet (a hétfői Barrio egyelőre a legjobb kizombás buli, viszont Szilveszterre teljesen szétzuhant a csapat), de annyian már vagyunk, hogy kezdjen kialakulni a szalszából túl jól ismert nemszeretem közélet. Úgyhogy hagyjuk is ezt a témát.
Legutóbbi írásom óta részt vettem egy KCH „splash weekend”-en, a Kizomba Connection fesztiválon, a K.I.F.E. fesztiválon, a YesKizombán és egy KCH Paulo&Lanna workshopon, valamint jártam a KCH óráira, már ahogy tudtam, mert sokat voltam távol. Valamennyit biztosan fejlődtem, legalábbis a lányok szerint, de én ezt alig érzem. Van, amikor jól megy a tánc, és nagyon élvezem, ritkábban rosszul, és kínlódom. A lányok gyakran kosarat adnak, és még gyakrabban lepattintanak egy szám után, ami rosszul esik, de nincs mit tenni: ez az ő dolguk. És továbbra is nehezen szánom rá magamat, hogy idegent, pláne külföldit felkérjek. De azért sokszor jók a visszajelzések, és ez bátorító.
A táncot és a tanulást is élvezem: most éppen semba tanfolyamra járok. Sajnos nem volt sok időm órára járni, és főleg visszajárni a már elvégzett kurzusokra, ami korábban nagyon hasznosnak bizonyult. A tanulás folyamata hasonló, mint annak idején a kubai táncoknál: az óra végére valahogy nagy nehezen összejön az aktuális tanulnivaló, de a legközelebbi bulira és órára már nem marad meg, és nincs kivel gyakorolnom. Annyival még nehezebb is, hogy annak idején az alapmozgással nem volt baj. De azért lassan-lassan csak beépülnek új elemek, és biztosabbá válnak az alaplépések-gesztusok is.
A kubai táncokat és a Salsa La Cubanát mostanában teljesen elhanyagoltam. Na jó, azért a szilveszteri bulijukra lementem, de egyébként tényleg alig látom őket, és hiányoznak is, csakhogy ha van időm, akkor kizombára vágyom. Annak ellenére is, hogy otthon sok kubai zenét hallgatok, és persze táncolok magamban. De ha buli, akkor kizomba!
Egyre jobban érdekel, hogy milyen zenét hallok, és hogyan kell rá táncolni. Sok zenét hallgatok, és sok újat, de gyakran nem tudom, melyikhez milyen tánc illik. Természetesen nem azért akarom tudni, hogy vállon veregessem magam az okosságom miatt, hanem mert a kubai táncokból tudom, hogyha azt táncolom, amit hallok, akkor jobban ki tudom fejezni magam, jobban együtt tudok táncolni a partneremmel, mindketten jobban élvezzük a táncot és a zenét. Most elsősorban nem arra gondolok, hogy zouk vagy kizomba vagy semba, amit hallok, hanem arra, hogy egy számra vagy egy számon belüli részre tarraxát vagy passadát, és lágyan-finoman vagy határozottan, erőteljesebben kell táncolni, gyors ritmusban vagy felezve, akár beállásokkal, hosszabb blokkolással. Ha valakit megkérdezek, az a válasz, hogy táncoljak úgy, ahogy jól esik. Ha van a közelben igazán jó táncos, pl. Nagy Tamás vagy egy külföldi tanár, akkor az éppúgy segít megtalálni az odaillő stílust, mint ahogy annak idején a kubai tanárok.
Zenei ízlésem meglepően gyorsan változik. A szép, finom, andalító zöld-foki-szigeteki zoukos kizombát egyre unalmasabbnak találom, különösen sok számot egymást után, és egyre inkább a keményebb, pattogósabb angolai kizomba felé hajlok. Különösen tetszenek a sembák, és egyes kuduro számok is. Ez első kizombásított R&B számok nagyon tetszettek, de most kifejezetten üresnek érzem őket, akár első hallásra is. A technós tarraxát, ami egyre népszerűbb, egyelőre nem sikerült megszeretnem. Ebben a változó ízlésben az a legzavaróbb, hogy azoktól a zenéktől kezdek elfordulni, amiket a legkönnyebb táncolni, tehát amik viszonylag jól mennek. A passadás-figurás kizomba és különösen a semba úgy elfárasztja az agyamat, hogy két számnál biztos nem bírok többet. A passadás-figurás angolai kizombát egyébként szívesen társítanám a tarraxával, és lehet is, csak nehéz: ügyesnek is kell lenni hozzá, és nagyon kell ismerni hozzá a zenét.
Összefoglalva: Továbbra is élvezem a kizombát és társait, a tanulás továbbra is lassan, nehézkesen megy, és én továbbra is türelmes vagyok. Nem az eredmény érdekel, hanem a folyamatot akarom kiélvezni, a partnerek közelségét nagyon is beleértve. Majd ha megunom a táncot (aminek egyelőre semmi jele), megírom a „Kizomba és a Tao” című könyvet.
Kertész Miklós
2014. január 4.