Tavaly ilyenkor kezdtem el kizombát tanulni. Azon a nyáron láttam először ezt a táncot, Krakkóban, ahol nyaraltunk hármasban, a nővéremmel és egy barátunkkal. Akkor még a latin-amerikai táncok, főleg a szalsza lázában égtem, és miden este latin bulikat kerestünk, és az egyik este egy kizomba-bachata buliba keveredtünk. Tágra nyílt szemmel, megbabonázva bámultam az összeölelkező párokat, próbáltam értelmezni az arcukról sugárzó nyugodt, biztonságos, boldog érzést. Sokszor meséltem ezt a történetet úgy, hogy aztán én felkértem egy lengyel fiút, hogy mutassa meg nekem ezt a táncot, de valójában nem így történt. Akkor sem tudtam és azóta sem nagyon tudok felkérni fiúkat táncolni (vagyis volt egy alkalom, de mivel visszautasítottak, az is megerősített, hogy ez nem nekem való műfaj). Szóval töredelmesen be kell valljam, hogy valójában a nővérem hamarabb táncolt kizombát, mint én.
Ahogy hazajöttünk kerestem a lehetőséget, hogy megtanulhassam én is ezt a táncot. Az első bizonytalan lépéseket egy fiúval közösen lépegettük le, aki még zenét is írt nekem, a közös táncunkról. December végén már jártam a Colombus hajóra gyakorolni… Úr Isten, ki emlékszik azokra a bulikra?! a hajó gyomrában egy fülledt, homályos sarok, ahol még a falról is valami furcsa megmagyarázhatatlannak tűnő pozitív energia csorgott le és a szívem erre az ütemes ritmusra kezdett dobogni. Úgy vonzott újra és újra átélni valamit, valami olyat, amit máshol nem. Szó szerint, mint egy drogos, nappal csak tébláboltam, az ügyiratokat is saida lépésekkel vittem a folyosón, este pedig alig vártam, hogy mehessek az ölelés-adagomért. Mások szépen lassan nyílnak ki ennek táncnak, velem valahogy pont fordítva történt. Amikor táncolni kezdtem úgy éreztem hazaértem, olyan természetes és ösztönös érzés volt számomra megölelni egy idegent, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb mozdulata. Az egész világot megöleltem volna legszívesebben, habzsoltam, többet és többet akartam tudni.
Milyen sok minden történt egy év alatt, mennyit változtam kívül és belül. Olyan izmokat kezdtem mozgatni magamon, amiknek addig a létezéséről sem tudtam, és olyan érzéseket és energiát fedeztem fel magamban, amiken meglepődök még, mind a mai napig. Sokat fejlődtem, minden itthoni tanfolyamot igyekeztem elvégezni, és számos külföldi fesztiválon és workshopon vettem részt, ami leginkább engem arra tanított meg, hogy milyen sok különböző stílus létezik ezen a táncon belül, lassan kialakult, melyik is igazán az én világom. Sokat változott a táncom egy év alatt, jó lenne most visszanézni, hogyan táncoltam akkor, mikor azt gondoltam már egész jó vagyok, ahhoz képest, ahogy most táncolok, amikor úgy érzem semmit sem tudok valójában. Ahogy erősödtem fizikai értelemben, lelkileg is úgy erősített meg ez a tánc, bizalmat adott mind magam mind mások felé. Megtanított úgy megölelni valakit, hogy az neki is jó legyen. A családban nálunk természetes a fizikai kontaktus, nagyon ölelkezősek vagyunk, sok problémán segített már át bennünk egymás megölelése, de mi úgy öleljük egymást, hogy a másik biztosan megérezze, hogy szeretjük, és teljes erőből szorítjuk egymást. Ez a tánc tanított meg, hogy nem kell mindig keménynek lennem, hogy elereszthetem magam, hogy rábízhatom magam valakire, aki akármerre is vezessen, nekem az jó lesz. Emellett megtanított arra is, hogy belül ettől függetlenül mégis meg kell tartanom a tartásomat és nem támaszkodhatok másra. A legfontosabb lecke nekem mégis az, hogy megtanultam, hogyan kell elengedni valakit, hiszen egyszer minden tánc véget ér, amikor vagy az egyik vagy a másik fél azt mondja „köszönöm szépen” vagy a zene hallgat el. Tehát ott és akkor kell jelen lenni és élvezni, azt ami van, se többet és se kevesebbet. Ez szerintem alapszabály. A tánc az tánc, és nem több, de nem is kevesebb. Olyan érzéseket élhetek át, amit soha addig nem tapasztaltam.
Ahogy bővültek egyre a táncterek, állandósultak a Barriós bulik, én úgy kezdtem el bizonyos szinten bezárni. Megtanultam, hogy nem kell mindenkinek mindent odaadnom, nem is tud vele mit kezdeni és nincs is mindenkinek mindenre szüksége. Azóta a táncba a testemet és a bizalmamat adom, de azt feltétlenül, mert ez kell ahhoz, hogy vezetni tudjon a partnerem és én átélhessem azt, hogy repülök, hogy nem tudom mit lép a lábam, csak érzem a másik szívének dobogását, izmainak hullámzását, valami nagyon vidám és pozitív energiát, hallom a zenét és csak lebegek, valahol a tánctér felett. Van mikor ettől többet is tudok adni, ha a partnerem meg tudja számomra teremteni azt az abszolút biztonságos erőteret kettőnk között, amiben minden szinten meg tudok nyílni felé. Azonban ettől a tánc még mindig tánc marad és nem több, ha valakit meg szeretne ismerni az ember beszélgessen vele és ne vonjon le messzemenő következtetéseket a táncából. Fontos tényező lehet, de nem minden, ez csak az egyik „lába” lehet egy kapcsolatnak, ahogy a tanult pszichológus nővérem mondaná. Na, ez az, amit az elején én jól össze-vissza kutyultam… de talán ezáltal éreztem meg, hogy van bennem is egy olyan energia, ami semmihez sem hasonlítható, és olyan erős hogy tényleg néha úgy érzem hegyeket tudnék megmozgatni vele.
Köszönettel tartozom minden táncért, és minden ölelésért, amivel megtiszteltetek, azon vagyok, hogy visszaadjam Nektek mindazt, amit adtatok nekem.
Bata Kinga
2013. december 19.